A szomorú történetekben az a jó, hogy egyszer végük van. A boldog történetekben pedig az a rossz, hogy egyszer végük van.
Aki most boldog történetet vár, azt megkérem tisztelettel, hogy ne is olvasson tovább. Aki pedig szomorú történetet szeretne, azt szintén a legmélyebb tisztelettel kérem, hogy hagyja abba az olvasást.

Judit és Zoki története a legkevésbé sem boldog, bár nem is szomorú. Az ő történetük olyan, mint bármelyikünké.

Judit ebben a pillanatban a buszmegállóban áll, fél szemével az utat figyelve, fél szemét viszont a babakocsiban fekvő Zsigin tartja, aki megint egész biztosan akkor ébred fel, mikor a busz érkezik, és végig gügyögi (vagy éppen ordítja) az utat.
Nehéz élete volt. Bár szülei példás házaséletet éltek, szerették is egymást, két lányukkal nem bántak kesztyűs kézzel. Mindent megadtak nekik, amire csak szükségük volt, de olyan elvárásaik voltak cserébe, amik bármelyik gyermeknek álmatlan éjszakákat okozott volna. Ráadásként állandó anyagi problémák gyötörték őket: sűrűn kellett költözniük, és Judit 15 éves korára már tízszer váltott otthont. Szerencsére Budapesten, vagy közvetlen környezetében maradtak, így a barátait nem kellett állandóan maga mögött hagynia. Ez legalább biztos volt. Aztán, amikor eljött az alkalmas időpont, szinte azonnal saját lakásba (albérletbe) költözött, majd onnan újra el, immár az élettársához, aki a kis Zsigmond apja is. Majd a GYES.

Zoki a közeledő buszon utazik. Fogalma sincs arról, hogy Judit a buszmegállóban áll, és ugyanazt a buszt várja. Zenét hallgat, kedvencei egyikét, azt a dalt, ami a Forrest Gump-ban is szól. Magában énekeli is, ujjaival alig észrevehető mozdulatokkal fogja le a húrokat képzeletbeli gitárján.
Zokinak nevezik, pedig eredetileg Albert. Hogy ki, és milyen megfontolásból nevezte el Zokinak, egyszerűen rejtély. De rajta maradt, és szinte kivétel nélkül mindenki így ismeri. Még az állásinterjún is úgy szokott bemutatkozni, hogy "Vasváry Albert; Zoki vagyok." 
Szinte mindent ajándékba kapott az élettől. Kivételes esze volt, és már általános iskolában is nagy tehetségnek tartották. Ennek ellenére egy világi léhűtő lett belőle, amolyan életművész, aki nem csinál semmit, de azt olyan jól csinálja, hogy csodájára járnak. A mai napig a szüleivel él. Dolgos, szorgalmas ember a munkában, de csak addig, amíg a munkaideje le nem jár. Egy perccel sem hajlandó tovább dolgozni, inkább hobbijainak él. Abból is van egy pár, és ha "hobbiai" egy részét lejegyezné és publikálná, talán egy vagyont is kereshetne. De arra lusta. Inkább megy sörözni a haverokkal, inkább megy ki meccsre, inkább bemegy a kaszinóba. Csak jól érezze magát.

Érkezik a busz. Megáll, nyílnak az ajtók, Judit pedig emelné a babakocsit, mikor valaki megkérdezi:
- Segíthetek?
- Igen, köszönöm. - válaszol azonnal, és csak utána néz fel. Annyira meglepődik, hogy a kocsi rá jutó felét majdnem elejti.
- Zoki?
Zoki is most néz rá először igazán, egy pillanatig gondolkodik, majd...
- Judit! Uramisten, de rég láttalak!
Felemelik a buszra a babakocsit, Judit lenyomja a féket, Zoki pedig egyből felfedezi magának a csemetét, aki természetesen felébredt.
- Ő a kis Zsigmond, ugye? - kérdezte Zoki.
- Igen, Zsigi. Honnan tudsz róla?
- Facebook. Kitetted a képét múltkor.
- Tényleg. Mi újság veled?
- Megvagyok. Van egy fincsi állásom, kuratóriumi elnök vagyok egy alapítványnál, szóval zajlik az élet. Veled?
- Láthatod a lényeget. Milyen munka?
- Marketing igazgató és projektmenedzser vagyok egy középvállalatnál. Nem túl izgi, de legalább megélek belőle.
- Hogy jön össze a kettő?
- Ne kérdezd. Csak csinálom, de nem tudom, hogyan. A főnök elégedett.
- Csak ahogy szoktad.
- Igen. Gondolom, Te most nem dolgozol...?
- Egy darabig egy fitness központban voltam jóga-oktató, közben elvégeztem egy Zumba tanfolyamot, és utána ugyanott Zumbát oktattam.
- Most pedig ez a kis fickó fogalja el a napjaidat. - mondta Zoki, majd odahajolt a babakocsihoz, ránézett Juditra, és megkérdezte:
- Szabad?
- Persze. - válaszolt a lány, mire Zoki elkezdte szórakoztatni a pöttöm embert.
Judit először büszke volt, mint minden anya, ha a gyerekét babusgatják, aranyosnak nevezik. Még büszkébb volt, mikor a fia azon nevetett, ahogy Zoki a napszemüvegét levette, majd visszavette. A férfinak ehhez is különleges érzéke volt.
Aztán eszébe jutott, hogy ki is ez a férfi. Fiatalok voltak, tomboltak bennük a hormonok, de mégis más volt. Nem a pasit látta meg benne. Nem is a társat egy életre, hanem valami olyan dolgot, ami megfoghatatlan. Részei voltak egymásnak, de ki is egészítették egymást. Összeillettek.
- Emlékszel még? - kérdezte Judit.
- Mire? - kérdezett vissza a férfi.
- Hát... ránk.
Zoki felnézett a csöppség bűvköréből. Napszemüvege épp a kezében volt, ezért Judit tisztán láthatta a megjátszott sértettséget.
- Azt hiszed, elfelejtettem?
- Dehogy, csak...
- Sértő, hogy ilyet feltételezel.
- Nem feltételeztem, csak kérd....
- Aha, persze.
- Csak kérdeztem.
Zoki mosolygott.
- Persze, tudom. De miért?
Judit nem válaszolt, hanem egy másik kérdést, egy "miértet" tett fel.
- Miért lett vége?
- Ha Te nem tudod, akkor senki nem tudja. Hiszen Te vetettél véget neki.
Ez igaz volt. Kapcsolatuk még fél éve sem tartott, mikor Judit szakított. Nem azért, mert egyszer sem feküdtek le, hiszen abban a korban ez még egy csodának számított, mikor még csak ismerkedtek a szexualitással. Ő akkor még szűz volt, de a fiú nem, és nem tudta, hogy hogyan kezeljék ezt a helyzetet. De a kapcsolatuk nem is erről szólt.
- De utána sem beszélgettük soha.
- Igen. De az már az én hibám volt.
Ez szintén igaz volt. A fiú nagyon elkeseredett volt, és mindenfélét kiagyalt, hogy visszaszerezze a lányt. Pár barátja aztán "megtámadta" az utcán, és ő volt az, aki "megmentette" a lányt. Persze, az egész dolog visszafelé sült el, és azóta gyakorlatilag nem beszéltek egymással.
- Nem kellett volna így történnie. - mondta a lány.
- De így történt. Fogd fel úgy, mint... mint egy lépcsőfokot a felnőtté váláshoz.
- Pont Te beszélsz?
- Miért? Fiatalok voltunk, és tudatlanok, nem?
- Te sosem voltál fiatal.
Zoki elhúzta a száját, megjátszva, hogy mennyire érzékeny a korára, de azért látszott, hogy jólesik neki a megjegyzés. Nagyon korán lett felnőtt, sok évvel megelőzte társait érettségben.
- Most pedig mégis Én gürcölök egy irodában jó kis sörhasat növesztve esténként, mikor anyámmal nézhetem a nyugdíjas-vetélkedőket, míg Te családot alapítottál, saját lábadon állsz, és még mindig bombajól nézel ki.
- Most a külsőmre vagy féltékeny?
- Tudod, hogy értettem. Mondjuk, ha ilyen testem lenne, biztosan naphosszat fogdosnám magamat.
Judit mosolygott, de valahol mélyen keserű mosoly volt. Nem arra emlékezett, amit Zoki próbált tenni, hogy őt visszaszerezze, hanem a hajnalig tartó beszélgetésekre, a viccelődésre, az első csókra, ami a fa alatt csattant a parkban. Most pedig próbál komolyan számot vetni a 10 évvel ezelőtti önmagával, és ez a férfi ebből is viccet csinál.
- Tudod - mondta Judit - Senkivel sem tudtam azóta sem úgy beszélgetni, mint veled.
- Há! Hallod! Ha valakivel úgy tudnék beszélgetni, feleségül venném, még ha Mick Jagger lenne, akkor is.
- Komolyan mondod?
- Szerinted én tudok úgy beszélgetni valakivel azóta is?
- Én azt hittem, hogy neked ez ilyen könnyen megy.
- Na persze. Látszik, hogy nem ismersz.
Ez fájt a lánynak. De be kellett látnia, hogy igaz volt. Sosem találkozott a fiúnak egy barátjával sem, nem ment vele szinte sehova, csak sétálgattak a városban és beszélgettek, néha egész nap. Azóta pedig eltelt 10 év. Az pedig nagyon sok idő ilyen fiatalon.
- Nagyon megváltoztál.
- Te se vagy ugyanaz. A szőke haj mondjuk nem az, amit én megismertem.
- Nem tetszik? - kérdezte Judit. Zoki nagyot sóhajtott.
- Nézd, tinédzserek voltunk, és még egy igazán részeg estén sem voltam még túl akkor. 16 éves voltam, az istenért. Mit vársz, valljak újra szerelmet?
- Nem dehogy, csak...
- Én is sajnáltam, tudod, hogy mennyire, és úgy éreztem, hogy az én hibám, de túlléptem rajta, és láthatóan Te is, hiszen gyereked van. Boldog házasságban élsz, vagy ha nem, hát majd fogsz. Én is erre törekszem.
- De én nem akartam!
- Mit?!
- Hogy mással élj!
- Ja, kérlek... ezt dobta a gép. Amúgy a szüleimmel élek, és Te vagy az, aki mással él. Ez talán igazságos?
- Nem, nem az.
Egy kicsit csendben maradtak. Érezték, hogy túllőttek a célon, és hogy nem ilyennek kéne lennie a viszontlátásnak. Különben is, mindenki őket nézi a buszon.
- Nem gondolod, hogy összeillettünk? - kérdezte Judit.
- Dehogynem. Úgy gondoltam, hogy összeházasodunk, gyerekeink lesznek, boldogan élünk, satöbbi. De úgy néz ki, nem ez a helyzet.
Judit csendben maradt. Nem tudott mit mondani. Zoki arcára viszont visszatért az a nemtörődöm vidámság, ami mindig jellemezte, ami olyan pajkossá tette az arcát.
- Figyu, én mindjárt leszállok. Nem cserélünk számot? Gondolom, a tied is megváltozott azóta.
- Miért szeretnéd?
- Hát hogy beszélgessünk, esetleg együtt lógjunk, ha úgy van. Semmi rossz gondolat, ígérem.
Judit mosolygott, lediktálta a fiúnak a számát, az pedig megcsörgette. Judit elmentette.
A busz közeledett a megállóhoz, Zoki jelzett. Judit megszólalt.
- Tudod... Ő akár - mutatott a babakocsira - a Te gyereked is lehetne.
Zoki arcán újra feltűnt az aljas félmosoly, és Judit már tudta, hogy mit fog mondani.
- Nem. Nem lehetne.
Majd leszállt. Az ajtó becsukódott.
Judit még nézett visszafelé, majd odahajolt a kis emberhez, aki a babakocsin függő színes dolgokkal játszott, és megsimogatta az arcát.
Nem számít. Boldog házasságban fog élni, míg Zoki gömbölyű sörhasat növeszt, míg anyjával nyugdíjas-vetélkedőket néz, már amikor épp nem egy irodában gürcöl.
Ujjával elmorzsolt egy könnycseppet.
A férfinak igaza volt.
És ez így van jól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.