Egy májusi délelőttön látta meg először: ott volt a járdán a hét és a kilenc között. Nem nagyon értett hozzá, de a feje formájából és a hátán végighúzódó mintázatból azt tippelte, hogy talán viperával van dolga, bár nem hitte, hogy van olyan vipera, ami közel háromméteresre is megnő. Igaz, mivel a kígyó össze volt tekeredve, nem nagyon lehetett megállapítani a hosszát, de körülbelül háromméteresre taksálta. Szinte teljesen elfoglalta a betonjárdát az ápolt fakerítés és a szépre nyírt sövény között. Hiába, hisz Weinacht-ék mindig kínosan ügyeltek arra, hogy a portájuk rendes és tiszta legyen.

„Fennt kell tartani a látszatot. Mutatni kell kifelé, hogy rendesek vagyunk.” Mindig ezt mondta az öreg Weinacht. „A látszatot fennt kell tartani.” Az öreg eléggé habókos volt, viszont volt egy lánya, aki ezzel a kígyót döbbenten szemlélő huszonéves (huszonkilenc. Már majdnem harminc) fiatalemberrel vesztette el a szüzességét. Hány évesek is voltak akkor, tizenöt? Tizenhat? Szinte nem is tudták, mit csinálnak, sőt: egyáltalán nem tudták, mit csinálnak, csak akkor döbbentek rá, mikor már javában benne jártak az eset lényegében. Akkor pedig már csakazértis folytatták tovább, lázadásból és persze a gyönyör kényszerítő hatása miatt, hogy érezzék egymást jobban és közelebbről. Az öreg persze nem tudott semmit erről. Még jó. Biztos kaszával vadászott volna rá. Vagy fejszével. Volt egy pofás fejszéje is a pajtában (ahol az ominózus eset történt anno). Miközben döngette a lányt, végig előtte volt a fejsze és csak utána gondolt bele, hogy az öreg legközelebb azzal a fejszével hozhatja közelebbi kapcsolatba. Szerencsére sosem került rá sor.

A kígyó felemelte a fejét. Rápillantott a fiúra, majd elfordult és mélán a Weinacht-ház kapuját kezdte szemlélni. Mintha előre tudta volna, a bejárati ajtó kinyílt és az öreg lépett ki rajta. A korához képest ugyan fürge volt, de mégiscsak túl van a hetvenen. A tőle megszokott ruganyossággal lépdelt a kapu felé, mikor a fiú megszólalt:

- Vigyázzon, Miklós bácsi, egy kígyó van a kapu előtt!

Az öreg megállt, majd két lépést tett a kapu felé, épp annyit, hogy átnézhessen a kerítés fölött. Szemöldökét összevonva végigszemlélte a járdát, gondosan ügyelve, hogy ne csak a kígyómentességről, de mindennemű kosz- és szemétmentességről is meggyőződjön. Miután mindent megszemlélt és annak megfelelően megállapított, e megállapítást megosztotta a fiúval is.

-         Nincs itt semmi, te lökött! Milyen kígyóról beszélsz?

-         Hát ott a kerítés előtt! Nem látja?

Az öreg ismét végigszemlélte a járdát a kerítésük előtt, de még a hét és a tizenegy kerítése előtt is, és ismét megbizonyosodott a járda tisztaságáról, s egyszersmind a fiú ép elméjének teljes hiányáról.

-         Téged diliházba kéne küldeni, fiú! Már rémeket is látsz. Mindig tudtam, hogy lökött vagy. Mindig tudtam!

-         De Miklós bácsi, a kígyó tényleg…

-         Eriggy, és törődj a magad dolgával, fiú! – zárta le Miklós bácsi a beszélgetést, majd kinyitotta a kaput, kilépett, átlépett a kígyó fölött, mintha nem látná, de érzékelné, hogy ott van. Átlépett fölötte és elindult az utca átellenes irányába.

A kígyó azonnal lecsapott, szinte alig lehetett látni, szédítő sebességgel támadta az öreg lábát. A marás a vádliján érte Weinacht-ot és nyomában két apró vörös pötty jelent meg, amiből el is kezdett folyni a vér.

A legszörnyűbb azonban az volt, hogy Miklós bácsi az egészből semmit sem érzékelt. Továbbsétált és egy perc múlva már el is tűnt az utca végén.

A fiú percekig döbbenten állt, majd hazarohant.

 

A kígyó négy nap múlva jelent meg újra, most a másik oldalon, a járdán, ugyanabban a helyzetben, ahogy a Miklós bácsit várta. Az öreg két nappal a kígyó támadása után balesetet szenvedett, a kórházba szállítás közben életét vesztette.

Persze, a fiú úgy hitte akkor, hogy egyszerűen hallucinált és Miklós bácsi halála tényleg baleset volt.

De a kígyó újra megjelent.

Ott csücsült szépen a járdán a tíz és a tizenkettő között, elfoglalva a járda teljes szélességét mintegy (tényleg hosszabb lett?) négy méteres hosszával.

A fiú nézte egy darabig a kígyót, aki láthatóan nem foglalkozott vele, sőt, semmivel sem foglalkozott. Talán aludt, pihent (emésztett).

Felvett egy követ az út széléről és a kígyóhoz vágta. A kő átszelte a távolságot, nekiütődött a kígyónak és lehullt a földre. A kígyó megrándult, felemelte a fejét, szinte megvetően ránézett a fiúra (haggyálmáááraludni), majd kitátotta a száját és hangzatosat sziszegett. A sziszegés pedig hatalmas dózisban injekciózta a fiúba a rettegést.

Erre a gondolatra a fiú fejében egy őrjítő és gúnyos nevetés robbant. A kígyó felemelte a fejét és nézte a fiút. A fiú nézte a kígyót a kígyó pedig visszanézett a fiúra . Ijesztő volt a tekintete. Ijesztően emberi.

A fiú fejében ordított a kígyó gúnyos és őrjöngő nevetése, a szeme mögött tompa és határtalan fájdalom vibrált. Két kezét a halántékára helyezte és felordított:

- Nem! NEM! HAGYD ABBA! MENJ INNEN!

Majd elsötétült minden.

 

(ott fekszem a betonon, istenem ott fekszem előtte)

-NEM! – ordított fel a fiú, mire a mellette álló asszony rémülten hátraugrott. Zihálva vették a levegőt mind a ketten, a fiú az (látomás) álmától, az asszony pedig a fiú hirtelen ébredésétől.

- Jól érzi magát, fiatalember? – kérdezte az asszony még mindig rémülten. A fiú még egy kicsit kapkodta a levegőt, de lassan felült.

- Igen. Igen, azt hiszem, már jobban.

- Ne hívjunk orvost? Biztos jól van?

A fiú feje már tisztult, a rémképek lassan homályosodni látszottak. Jobb kezével megfogta a homlokát, majd ugyanazzal a mozdulattal hátrasimította haját. Magában megjegyezte, hogy fodrászhoz kell mennie.

- Biztosan, köszönöm. Mi történt?

- Itt feküdt az úton ájultan. Nem tudtam, mit tegyek, úgyhogy csak rázogattam és próbáltam segítséget hívni.

- És persze, nem jött senki.

-         Nem, senki.

-         Mondja, asszonyom: Nem látott itt semmi… furcsát?

-         Magán kívül? Nem, nem láttam.

-         Semmilyen állatot?

-         Nem, nem láttam. Csak a madarakat a drótokon, meg a méheket, de semmi mást.

A fiú becsukta a szemét egy pillanatra, majd körülnézett. Még mindig a betonon ült, az asszony pedig enyhén fölé hajolt. A fiú körülnézett, majd jobb kezét a háta mögé tette támasztékul, hogy segítsen a felállásban.

A kígyó ekkor emelkedett fel az asszony mögött.

A fiúban meghűlt a vér. Szemébe könnyek szöktek, karja elernyedt és visszazuhant a betonra. Csak a fejét tudta tartani. A szemét nem vette le a kígyóról.

A kígyó feje az asszony válla fölé ért, nyaki bordáit kitárta (nem, nem lehet, ez vipera, ilyet csak a kobrák tudnak) és kitátotta a száját, megvillantva majd’ másfél centis méregfogait. A fogakról csöpögött a méreg.

De nem csapott le. Fejét egy kicsit elfordította, ismét ránézett a fiúra, szája széle felhúzódott (mosolyog, istenem, RÁMMOSOLYGOTT), majd félreérthetetlenül kacsintott egyet.

A marás az asszony nyakát érte, aki Miklós bácsihoz hasonlóan nem érzékelt semmit, csak a fiú hangulatváltozását. Kezébe vette a mobiltelefonját (ezen nem tudtál volna segítséget hívni, halott asszony?) (Nem tudott volna, hiszen csak ketten lehettünk itt) és tárcsázott, valószínűleg a mentőket. De ezt már nem látta a fiú, hiszen ismét elájult.

 

(megmozdult)

(ébredezik, doktor, ébredezik)

(beszéljenek hozzá)

(fiam, hallasz engem? Fiam, ébredj fel, aggódunk érted)

-         Kisfiam, ébredj, drágám, hallasz engem?

-         Mmmhhhhh… Anya?

-         Igen, kicsim, én vagyok.

Kelletlenül kinyitotta a szemét, és megpróbált körülnézni, bár a fény még bántotta a szemét. Egy kórházi szobában volt, mellette az édesanyja és a testvére, a másik oldalán egy orvos figyelte a közjátékot. A szobában még egy öregember volt, de épp aludt.

-         Jó reggelt! Hogy érzi magát? – kérdezte az orvos.

-         Jól… azt hiszem, jól. Nem érzek semmi fájdalmat, vagy ilyesmit.

-         Ez jó hír. Míg eszméletlen volt, megvizsgáltam, fizikailag semmi baja. Vettem vért is. Ugye, nem baj?

A fiú elmosolyodott. A legtöbb orvos nem törődik azzal, ha az egyik betege nem akar vért adni. Elveszi, ami neki kell és kész.

-         Nem, persze, hogy nem baj.

-         Ezek szerint minden rendben van. Akár haza is engedhetném, de két napra még szeretném itt tartani, ha nincs ellenére.

-         Pihenek addig. Úgysem feküdtem még kórházban. Állítólag jól főznek.

-         Hát, majd meglátja. Nekem nem ízlik, bár a túrós csusza nagyon finom.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Parancsoljon.

-         A hölgy, aki kihívta a mentőket… ő hol van?

Az orvos kicsit elsápadt. Lehajtotta a fejét, nagy levegőt vett, majd hosszan kifújta.

-         A mentőben agyvérzést kapott. Megpróbálták megmenteni ugyan, de…

-         Értem. Köszönöm.

 

Hetek teltek el, és néhány rémisztő éjszakán kívül a kígyó és két áldozatának emléke halványodni látszott.

Na igen, a városban hirtelen megugrottak a halálesetek. Hiába, ha egy generáció kiöregedik. Meghal az embernek egy ismerőse, megsajnálja, aztán egy másik ismerőse belehal a sajnálatba, aztán az ember már két ember miatt sajnálkozik, míg ő is bele nem hal.

Nem, nem, nem lehet, hogy mindenkit a kígyó ölt meg, az a kurva kígyó!

Bezárva érezte magát, mint már oly sokszor az utóbbi időben, ezért kiment az udvarra. Az udvaron pedig eszébe jutott, hogy milyen jó volna valami jó kis csokitorta, hát irány a cukrászda. Ellenőrizte a zsebét, majd miután megfelelőnek találta a bankjegyek számát a zsebében, elindult. Nincs messze, talán tíz perc séta, az most úgyis jól fog esni.

De az utcából sem jutott ki.

Egy bácsi az utca végéből a bolt felé sétált, majd a szívéhez kapott és összeesett. A fiú azonnal rohanni kezdett felé, de pár másodperc múlva megtorpant. Egy bokorból ugyanis kisiklott rég nem látott ismerőse és ebből a fiú már tudta, hogy a bácsiért semmit nem tehet.

Iszonyodva figyelte a kígyót, ahogy odasiklik a bácsihoz, elmegy mellette, minden oldalról megszemléli, közben a farka vége még most sem tűnt fel (Úristen, hisz ez megvan már tíz méter) pedig egyre csak körbejárta a bácsit. Mikor végre úgy döntött, hogy a műve teljes siker, hozzálátott. A fiú iszonyodva figyelte.

A kígyó odakúszott a bácsi fejéhez, aki az utcán hevert holtan, majd száját nagyra tátotta és elkezdte felfalni. Állkapcsát kiakasztotta, lassan, centinként ráhúzta magát a tetemre…

A fiú az árokhoz ment és hányt.

Aztán visszarohant a házba.

Ma már nem lesz csokitorta.

 

Megtörve.
Összeroppanva.

Megsemmisülve.

Így érezte magát a fiú két héttel később a szobájában ülve. Remegő kezében egy szál cigi, mellette egy kis asztalon egy hamutartó, tömve csikkekkel, a hamutartó mellett pedig egy félig üres (vagy félig teli?) konyakosüveg. Az olcsóbbik fajtából. Mindegy az, csak ártson.

Az utóbbi két napban így ücsörgött szinte folyamatosan, csak annyira mozdult meg, hogy némi ételt és egy kis vizet vegyen magához. Nem mert kimenni az utcára, hiszen nem tudhatja, hogy a kígyó (Veled majd később foglalkozom) mikor veszi őt célba.

Ott volt a bácsi temetésén. Volt temetése és volt test is, amit eltemessenek. Ott feküdt szépen a koporsóban. Odament és megnézte a ravatalon. A test ott volt.

Három nappal ezelőtt, szerdán próbált utoljára kimozdulni otthonról. Azon gondolkodott, mit kéne rendelni a kifőzdéből, ahol anyja főz. Milyen jó is a protekció. Feleannyiért eszik, mint mások. Ráadásul a jól bevált házi koszt, ahogy anyu csinálja. Nincs is jobb.

Sétált viszonylag derűs hangulatban a bolt felé, hogy onnan a kifőzde felé menjen tovább, mikor meglátta a két kislány előtte sétálni. Valószínűleg ők is boltba mentek. Bekanyarodtak egy utcába, ahol rengeteg-rengeteg meggy és cseresznyefa állt. Az utcában lakik a Bagoly Jani, aki, miután lepermetezi a saját fáit, és marad neki még a tartályban, lepermetezi a környék fáit is. Nagyon kedves dolog tőle, persze, amikor nem hulla részeg és a rosszul bekevert anyaggal szét nem égeti a fákat. De most nem égette szét, hanem szépen megpermetezett kettőt-hármat. Persze, ettől függetlenül lehet, hogy satu részeg volt közben, de legalább sikerült neki jó munkát végezni. Néha-néha a lakók fizetnek neki egy-egy sört, vagy néha egy fél decis kommersz valamit, ami senki másnak nem kell, csak az ilyen igénytelen alkoholistáknak.

Ez az igénytelen alkoholista viszont lelkiismeretes kertész volt és előszeretettel adott a szomszédainak egy-egy szatyor gyümölcsöt, zöldséget, kukoricát, és persze mindent, ami a kertjében megtermett. Permetezte a fákat, a szomszédság pedig hálásan ápolgatta az alkoholizmusát.

Ez a két kislány sose fizetett neki sört.

Az egyik kislány beszéd közben odament az egyik cseresznyefához és letépett egy szép piros gyümölcsöt.

„Ne egyél belőle, lehet, hogy le van permetezve.” Gondolta a fiú.

Le volt permetezve.

A kígyó pedig tudta ezt.

Olyan gyorsan mozdult, hogy a fiú azt hitte, nem is látta. Csak káprázott a szeme. De aztán meglátta a két véres pöttyöt a kislány nyakán, majd a fa lombjai közt a kígyó sárga és ijesztően emberi szemét. Aztán a két szem becsukódott és a kígyó újra elaludt.

A kislány tegnap halt meg. Pénteken. Szombat délután pedig a fiú megroppanva és összetörve ült a fotelban, egymás utána szívva a cigiket és egyenes úton a tökrészeg állapot felé.

Egy hordozható fényszóró.

Némi önbizalom és bátorság.

Egy jó nagy kés.

Készen is állt a gyilkolásra.

Éjszaka ment ki, hajnali kettőkor, hogy lehetőleg senki ne zavarja és persze ne is legyen gyanús senkinek. Hiszen ki nézne jó szemmel valakire, aki egy hatalmas hentesbárddal a kezében mászkál az utcán?

Tudta, hogy a kígyó is ott lesz.

Végigsétált a saját utcáján, átvilágította Weinacht-ék sövényét, megnézte az árkot, ahonnan az asszony megölése előtt kibukkant. Végignézte a fákat és közben egyre csak tervezte, mit fog tenni, ha tényleg meglátja majd. Hiszen a kígyó hihetetlenül, szemkápráztatóan gyors. Ha rávilágít, a kígyó tudni fogja, hogy ott van. Ha meglátja a kezében a bárdot, azt is tudni fogja, hogy mire készült.

Átsétált a gyümölcsfás utcába, ahol a kislányt megmarta.

Összerándult, ahogy meghallotta a fejében a kígyó hangját.

Úgy gondolta, a fényszóró semmire sem jó, hát letette egy árok mellett, gondosan ügyelve, hogy a kígyó meg ne lepje az árok mélyéről. Kezében a hentesbárddal az utca közepén sétálva nézelődött, a közvilágításra és a csillagok gyér fényére bízva magát.

A kígyó tényleg várta.

Mindenre számított, csak arra nem, hogy a kígyó önmaga testével fogja kigáncsolni. Keresztbe feküdt az úton, farkát felcsavarva egy fára az egyik oldalon, a másik oldalon pedig felmászott egy másik fára. A testében pedig (jézusmária, ez legalább tizenöt méter) a fiú elbukott.

A kígyó nem tétovázott. Lecsavarodott a fáról, és rárontott a fiúra. Gyors volt, eszméletlenül gyors, de a fiú mégis tudott reagálni. Oldalra gurult, hallotta, ahogy a kígyó feje elzúg a füle mellett, ezért a hang irányába csapott a bárddal. Eltalálta ugyan, de csak az öklével, ezzel pedig nem ment sokra. A kígyó újra támadott, de a fiú már talpon volt, félreugrott és most már célzottan tudott sújtani a kígyó testére.

A bárd jó öt centit mélyedt a kígyóba. Kirántotta a bárdot, hogy újra lecsaphasson, de megbénult a döbbenettől. A sebhely, amit ütött, pár pillanat alatt összeforrt.

Mielőtt célba vehette volna a kígyó fejét, az már eltűnt. Az egész kígyó elsiklott. Úgy mozgott…

Lassan, most már a lába elé is figyelve végigjárta az utcát, egyik oldalon oda, a másik oldalon vissza. Majd újra. A második kör félútjánál látta meg a kígyót újra. De az előbb látta meg őt. Fent volt egy fán, leste a fiút sárga, ijesztően emberi szemeivel, farkát pedig rácsavarta a fiú bokájára. A fiú kis híján elesett, de sikerült megkapaszkodni a fa egyik ágában. Csakhogy az az ág is a kígyó volt. Rácsavarodott a karjára, a lábára, a feje a fiú arca előtt lebegett. A jobb keze még szabad volt, ezért megcélozta a fejet és lecsapott. A kígyó most gyorsabb volt. Marása az arcán érte a fiút, és ettől a bárd kirepült a kezéből. Az arcán nem fájt (sőt, semmit nem érzett) viszont hirtelen hatalmas fájdalom robbant a mellkasában, majd átterjedt a bal karjába. Aztán elmúlt. A következő marásig. Ez a nyakán érte, mire újabb mellkasi fájdalom, ami a bal karba ment át. Aztán a szeme következett. Majd a mellkasa. A válla. Minden marás után hatalmas fájdalom a mellkasában, ami átterjedt a bal karjába.