A reggel aranyló sugara betört az ablakon, áthasított a szobán és megvilágította a kiságyat, amelyben a kis Paul aludt. A csöpp emberke azonnal reagált a megváltozott fényviszonyokra és halk nyöszörgésbe kezdett. Édesanyja, a szőke hajú Emily az anyák örök mosolyával lépett oda hozzá és vette ki a fekhelyéről. Harmincöt évesen még mindig szívdöglesztően nézett ki, arcán alig tűntek fel ráncok és a negyedik szülés sem hagyott nyomot tökéletes alakján. A melle ugyan egy kicsit megereszkedett, de ez adott neki még egy kis pluszt, amolyan anyás külsőt, amitől még szebb, még ragyogóbb lett… a kicsi hiba, amitől tökéletes lesz az ember.

Férje, Steve bundás kenyeret sütött, majd egy kancsóba narancsot facsart. Magas, barna hajú ember volt, akin látszott, hogy csak megszokott, otthoni környezetben nem veszi fel az öltönyét, aktatáskája pedig mindig szigorúan kartávolságon belül helyezkedett el. Most egyszerű ruhában volt, zöld póló, „Szeretem Friscó-t” felirattal, egy pamutnadrág és egy papucs.

Karjában a csöpp gyermekkel, leült a nagy, négyszögletes asztalhoz Emily és Steve elragadtatva figyelte, ahogy a kicsi fia nekiesik a reggelijének.

-         Örülök, hogy ilyen jól eszik. – mondta a feleségének.

-         Igen, vele is szerencsénk volt. Bár Monica nem evett túl jól, ő sem maradt vékonyka sosem.

-         Ráadásul első pillanattól kezdve átalussza az éjszakát.

-         Ritkaság – válaszolt Emily – a legtöbb anyukának ez a legnagyobb baja.

Ekkor hallották meg az emeleten az első mocorgó hangokat. Általában a legidősebb gyerek, a tizenkét éves Stevie szokott elsőnek felébredni, és ma sem volt ez másképp. Álmos tekintettel lebotorkált, köszönt a szüleinek, majd bizonytalan léptekkel a fürdőszoba felé kóválygott. Míg elvégezte reggeli teendőit, pizsamában és szintén álmosan megjelent Monica, az öt éves kislányuk.

-         Szia, kicsim! – köszöntötte Emily – Kérsz reggelit?

-         Iiiige… nem. – válaszolta ásításba veszően a kis Monica, majd felkéredzkedett apja ölébe, oda befészkelte magát és ujjacskáját szopva ébredezett a reggeli álomkórból.

Végre előbújt a negyedik gyerek is, a nyolc éves Jessica is, köszönt, leült az asztalhoz és elvett egy bundás kenyeret. Harapott kettőt, aztán tejet kért, amit Emily azonnal hozott is. Pár pillanat múlva kijött a mosdóból Stevie is, ő is leült és szintén nekilátott a reggelinek.

A nap hivatalosan is elkezdődött.

 

-         Anyaa! Elmehetek Lukasékkal a pályára?

-         Mehetsz nyugodtan, kicsim, de vigyázz magadra! És előbb vegyél másik nadrágot!

Jessica fogott is egy másik nadrágot, és egy perc múlva már sehol sem volt. Szeretett focizni, fiúk közé járni és minden fiús dolgot szeretett.

-         Nem fura, hogy nem a lányos dolgok érdeklik? – kérdezte Steve.

-         Nem hiszem. Ebben a korban én is így próbáltam a fiúkhoz közelebb kerülni. A fiúk pedig örülnek egy lánynak, még akkor is, ha nem mutatják és fújolnak.

-         Igaz. Én mindig örültem a lányoknak a közelemben.

-         Mit gondolsz, mi lesz belőle?

-         Hát… most nagyon állatorvos akar lenni, de két éve még régész akart, jövőre pedig jogász. Majd elválik. Viszont jó érzéke van az emberekhez. Lehetne pszichológus.

Emeleti szobájából szédítő sebességgel rohant le Stevie, futtában kapta magára dzsekijét és már rohant is az ajtó felé.

-         Elmegyek Adrienhez! Majd jövök!

-         Jólvan, kisfiam, majd gye…

Emily nem tudta befejezni a mondatot, mert az ajtó már becsapódott a srác mögött. Steve apás mosollyal nézte a csukott ajtót.

-         Első szerelem?

-         Bizonyára. Szinte folyamatosan arról a lányról beszél.

Steve megértően bólintott.

-         Talán a legszebb mind közül.

-         Hát, elfelejteni sosem tudja az ember, az biztos. Én is emlékszem…

Paul halkan sírni kezdett ebéd utáni álmából felriadva, Emily odament és csitítgatni próbálta, sikertelenül. Percekig próbálta nyugtatni, mikor egy pillanatra elhallgatott, aztán egy mély levegőt vett és hatalmas erővel kezdte újra.

A föld megremegett a hangjára.

Steve felpillantott az újságja mögül, homlokát összeráncolta és kérdőn nézett a feleségére.

Paul ismét felsírt.

A föld megremegett. Nagy erővel.

- Földrengés van. – szólt Steve, és elkezdte a San Fransisco-ban eltöltött évek alatt betanult gyakorlatot.

A föld újra, óriási erővel mozdult meg, több kocsi riasztója megszólalt. Valami hatalmasat dörrent odakint. Steve kirohant az ajtón. Kint meglátta az utcán hazafelé futó Jessicát és Stevie-t.

- Menjetek be a házba! Gyorsan! – Szólt rájuk Steve és figyelte, ahogy a gyerekek az ajtó felé szaladnak, amit Emily tartott nekik.

A föld még nagyobb erővel mozdult meg és egy repedés futott végig a városon. Robbanásszerű hanggal repedt szét a világ, Steve pedig megbillent és beleesett. Egyik kezével még meg tudott kapaszkodni a repedés peremében. Lepillantott és nagy mélységben vörös fényt látott. Kétségbeesve próbált kimászni.

-Steve! – sikoltott Emily, miután a gyerekeket beterelte, és rohant a férjének segíteni. Hasra vetve magát megragadta férje kezét és próbálta feljebb húzni. Steve lassan feljebb küzdötte magát és már derékig kint volt, mikor a föld ismét nagy erővel támadta a várost. Steve visszacsúszott, miközben görcsösen kapaszkodott felesége karjába. Emily hátranézett a házra és látta, ahogy a tető beomlik.

- A gyerekek! Steve, a gyerekek!

- Menj! Gyorsan!

Emily elrohant, berohant a házba, és karján a síró Paullal, kijött. A kicsit rábízta Stevie-re, aki ijedten vette el, majd leült. Emily újra odarohant a férjéhez. Odakapott a kezéhez. Kicsit későn. Steve keze lecsúszott a hasadék széléről és zuhanni kezdett lefelé.

-         Steve! Steve, ne! – mondta Emily, majd még jobban lenyúlt a férje után, annyira, hogy csúszni kezdett lefelé.

Aztán utánazuhant.

 

Egy nappal később egy távoli országban egy fiú az iskolából hazaérve pont a híreket hallotta a rádióban.

„A Richter-skála szerinti tizenhármas erősségű földrengés rázta meg Kaliforniát tegnap kora délután. Becslések szerint harmincezren meghaltak és több, mint százezren eltűntek. Az anyagi kárt több milliárd dollárra becsülik”

-         Borzasztó. – szólt a fiú apja.

Igen, az. Szörnyű. – helyeselt a fiú, majd témát váltott – Mi az ebéd?