A busz egy országúton haladt, csodálatosan változatos tájakon keresztül, buja erdőket, kopár sivatagokat érintve. Az országút teljesen sima, hibamentes volt, bár láthatólag nagyon-nagyon régóta itt fut, de mintha nem közlekedett volna rajta senki, sőt: még az időjárás sem ártott neki. Bár akik a buszon utaztak, elhitték azt, hogy ahol ez a busz jár, és ahova megy, ott mindig süt a nap.

A buszon teltház volt, minden ülésben ült valaki, de senki nem állt. Pont teltház. A férfiak fehér ingben és fehér nadrágban utaztak, a nők egyrészes fehér ruhában. Nagyrészt idősek, de akadt néhány fiatalabb is köztük.

Az egyik ilyen fiatalabb férfi az ablaknál ült, mellette egy hetvenes, kedves arcú nénivel. A kedves arcú néni kedves arcán végtelen aggodalommal megszólította a férfit:

-         Istenem, ilyen fiatalon?

-         Parancsol? – figyelt fel rá a férfi.

-         Ilyen fiatalon? – kérdezte újra a kedves arcú néni. A férfi bólintott.

-         Autóbaleset.

-         Mégis hány évesen?

-         28. De úgy érzem, teljes életem volt.

-         Ohh, értem. Én 72. Beteg voltam.

-         Sajnálom. Érrendszeri?

-         Légzőszervi. Nagyvárosban éltem. Volt családja?

-         Feleségem és egy lányom. – a férfi kitekintett az ablakon a gyönyörű kék égre. – Most biztosan nagyon nehéz nekik.

-         Aggódik értük?

-         Nem. Meglepő módon nem. Csak nyugalmat érzek. Igen. Meg egy kis derűt.

A kedves arcú néni bólintott. A busz most egy szavannás területen szaladt a végig egyenes úton. Azok, akik utaztak rajta, fura módon még azon sem aggódtak, hogy egyikük sem látott sofőrt, mégis valaki vezette a buszt, Ha valaki odanézett, láthatta a kezét a kormányon, sőt, akár az arca profilját is. A fiatal férfi (nem kétségből, pusztán a társalgás kedvéért) megkérdezte a kedves arcú nénit:

- Ön tudja, hova megyünk?

- Nem. Hát Ön? – kérdezett vissza a néni. Az előttük ülő, szintén fiatal úr válaszolt.

- Senki nem tudja. Engem nem is nagyon érdekel. Felőlem akár az örökkévalóságig utazhatunk, amíg ilyen jó kedvem van és ilyen szép helyeken utazunk által.

A kedves arcú néni kapott az alkalmon.

- Ön is milyen fiatal! Mégis hogyan?

- Hát… tudja, munkahelyi baleset.

- Oh, és mi volt a foglalkozása?

- Nőgyógyász voltam.

A fiatal férfi felnevetett, az úr, aki nőgyógyász volt, vele nevetett. A kedves arcú néni mosolygott, de nem értette, ennek pedig hangot is adott.

- Uraim! Nem értem…

- Tudja – válaszolt az úr, aki nőgyógyász volt – az egyik páciensem férje féltékeny lett.

- Jaa, értem! Elmondja, hogyan történt?

- Nagyon szívesen. A hölgy bejött hozzám vizsgálatra, ahogy az utóbbi időben már párszor, mert rendszeresen panaszai voltak. Állandó vizsgálatot igényelt. A férje úgy döntött, hogy hazafelé a munkából bejön, hogy hazavigye a nejét, és mint férje, joga van látni a vizsgálatot, ezért kopogtatás nélkül benyitott, de a látottak hatására elvesztette a fejét.

- Pedig csak a munkáját végezte… - bánkódott a kedves arcú néni. A fiatal férfi kuncogott. Az úr, aki nőgyógyász volt, elmosolyodott.

- Oh, nem, nem! Éppen szeretkeztem a nejével. Azt hiszem, jogos volt a felháborodása.

A fiatal férfi felnevetett, az úr, aki nőgyógyász volt, szintén nevetett, a kedves arcú néni egy pillanatig döbbenten ült, majd ő is nevetett.

 

A nevetés hatására többen is csatlakoztak a beszélgetéshez, elmesélték, milyen életük volt, hogyan éltek, mielőtt nem kellett elutazniuk. Ahogy egyre többen beszélgettek, egyre családiasabb lett a hangulat, míg végül mindenki járkált a buszon, mindenkivel váltott pár szót. Olyan volt az egész, mint egy osztálykirándulás.

Egészen a végéig.

A busz egy tengerparttól pár száz méterre megállt, kinyitotta az ajtóit, a sofőr pedig (akit senki se látott) hátrakiáltott: Végállomás.

Az utazók szép sorban leszálltak, a busz mellett pedig már várta őket egy úr, aki kérte, hogy maradjanak ott egy percre. Mintha mehettek volna bárhova is. Senki sem tudta, hogy hol vannak.

A férfi, aki várta őket, középkorúnak tűnt, haja mégis teljesen ősz volt. Csontos arc, nagy orr, egy igazi hórihorgas öreg benyomását keltette volna, ha nem mosolyog ilyen őszintén. Miután mindenki leszállt a buszról, az öreg, aki olyan őszintén mosolygott, megszólalt:

- Egy kis figyelmet kérek! Hahó! Legyen kedves… köszönöm! Sok szeretettel üdvözlök mindenkit az… itt. Remélem, mindenki jól fogja érezni magát nálunk. Az időjárás nem fog változni, a tenger meleg és mindig a kedvenc ételeiket ehetik majd. Kérem, hogy mindenki menjen arra, amerre gondolja és higgyenek benne, hogy jó helyre mennek! Köszönöm a figyelmet!

 

A fiatal úr kíváncsisága egy kicsivel nagyobb volt, mint a hite abban, hogy jó helyre megy, ezért odament az öreghez, aki őszintén mosolygott.

- Bocsánat! Megmondaná, hogy mégis hol vagyunk? – kérdezte.

- Fontos ez? – kérdezett vissza az őszinte mosolyú öreg.

- Nem, valójában nem igazán, de mégis érdekelne.

- Hmm értem, értem. Mondja, ön miben halt meg?

- Autóbaleset. Egy Mercédesz szabálytalanul előzött, és…

- Igen, igen, már emlékszem. Mit gondol, teljes életet élt?

- Igen, száz százalékig.

- Remek. Hát mi is így gondoljuk. Ezért kellett ideutaznia. Ez itt az új élete. Az első véget ért, következik a másik. Ez az élet viszont a legrosszabb esetben is örök időkig tart majd.

- Legrosszabb esetben? Mi a jobbik eset?

- Az, hogy innen is képes lesz tovább lépni.

- Nem értem…

- Figyeljen! A keresztény vallásban a mennyországot egy magasabb helynek hitték. Valójában semmi más, mint a halál utáni magasabb létsíkra való átkerülés. A tudata felkerült a létezés magasabb területére.

- Azt… azt akarja mondani, hogy ez Isten országa? A mennyország?

- Isten országa? Igen, lehet. Hogy ez lenne a mennyország? Nem, határozottan nem igaz. Vannak, akiknek ez a pokol. Vannak, akiknek ez a menny. De higgye el, mindenki megtapasztalja mindkét oldalát. Az ember itt is él! Él, érti? Ugyanolyan élet van itt is, mint lejjebb, csak a fizikai megsemmisülés ki van zárva, merthogy fizikailag nem létezünk.

- Akkor miért látom magát, meg engem, meg mindent?

- Hát, talán a tudatnak kell egy kép, amit kivetítsen. Ön mit lát, ha körülnéz?

- Egy tökéletes nyaralót. Pálmafák, tengerpart, homok, bikinis lányok, fagyi és minőségi sör.

- Értem. Nem hangzik rosszul. Én hegyeket látok, erdőket, folyókat, patakokat. Mindenki azt, amit szeretne.

- Értem. Tehát magasabb létezési sík. Mik a továbbiak?

- Hát, a következő az, ahonnan már vissza is lehet térni, akár az életbe, testet öltve. Még szárnyakat is magára húzhat, ha onnan visszatér. Néhányan eljátszották ezt…

- Angyalok?

- Ó, igen, őket nevezték így.

- És azután?

- A végső lét. Ahonnan irányítani lehet. Ahol a legnagyobbak élnek.

- Isten.

- Igen. Isten, Allah, Brahma, ahogy tetszik. Valójában hárman vannak ott a kezdetektől.

- Az atya, a fiú és a szentlélek?

- Hát, igen, így is hívhatjuk. Kevesen tudják a valódi nevüket. Ádám, Éva és Káin.

- Ez nagyon furcsa. Azt hittem, hogy ők…

- Pokolra kerültek? Nincsen pokol. Csak létsíkok léteznek…

- Aha. És kik vannak még ott?

- A legnagyobb elmék. Odüsszeusz, Lostris, Leonardo Da Vinci, Isaac Newton, Albert Einstein… ők, és hozzájuk hasonló nagy gondolkodók. Csak néhányan.

- IIgen, értem. És Te ki vagy?

- Én voltam az, aki önként visszajöttem a végső létből ide, hogy fogadjam az utazókat. A nevem Péter.

 

Mindenre azt mondta: értem. Pedig nem értett semmit. A fiatal úr utánanézett a távozó Péternek és felderengett benne a gondolat: Ő az, aki visszatért, önként, hogy fogadja az érkezőket. Lehet, hogy magát Szent Pétert látta testközelből? Nem kizárt.

A fiatal úr gondolkodva ugyan, de elindult arra, amerre gondolta és hitt benne, hogy jó irányba megy.