Az ember megérzi, ha figyelik. Biztosan mindenkinek volt már olyan élménye az életében, hogy akaratlanul elfordította a fejét és elkapta egy másik ember figyelő, vagy érdeklődő pillantását. Mintha más irányította volna a fejünket. Mintha tudtuk volna, hogy most arra kell néznünk. Ott valami van.

A hármas metró zsúfolt, kényelmetlen, hangos és büdös világába egy fiú lépett be, majd határozott mozdulatokkal a kocsi vége felé vette az irányt. Futott ugyan, de ez nem látszott rajta. Szája csukva maradt, a levegőt egyenletesen vette, csupán egy kicsivel mélyebbeket lélegzett. A kocsi végére érve megállt a jobb oldali ajtónál, és közönyösen szemlélte, ahogy a bal oldali becsukódik. „Az Arany János utca következik.”

Ez után körülnézett a kocsiban, megszemlélte az embereket. Ekkor egy villám csapott keresztül a kocsin. Tudjuk, hogy a villám óriási feszültség hatására csapódik be és hatalmas energiát hordoz magában. Most a feszültség két szempár közt sült ki ily módon.

A fiú tekintete az őt szemlélő, fekete hajú, barna bőrű lány tekintetébe akadt bele. Nem, nem akadt. Beletapadt a tekintete a lányéba. A külvilág gyakorlatilag megszűnt. A zajos metrón hallotta a lány lélegzetét, hallotta a szívének dobbanásait. Érezte illatát a büdös metrón. A félhomályban látta zöld szemének minden villanását, látta a kabátjának összes gyűrődését. Ismerte a lányt.

A lány egy fél másodperc után másfelé nézett, a fiú pedig közönyösen maga elé. Nem is nagyon tudott másra ránézni, hiszen a lány igéző tekintete után rossz volt bármire ránézni. Ezért inkább nem is kifelé nézett, hanem befelé, megkereste agyában a lány képét és azt csodálta.

„Nyugati Pályaudvar”

Mikor a lányt takaró tömeg elvonult, újra ránézett. Nézte az arcát, a haját, orrának ívét, nyakának finomságát, bőrének látványos bársonyosságát, és persze várta, epedve várta, hogy ismét láthassa a szemét. Most pedig a lány érezte meg magán a fiú figyelő és várakozó tekintetét és odapillantott. A villám újra hatalmas energiával (egy egész huszonegy század gigawatt?!) villant a két szempár közt.

„A Lehel tér következik.”

Ismét emberek álltak fel, eltakarva a lányt. A fiú kereste a réseket és valahol mélyen érezte, hogy a lány is ugyanezt teszi, hogy utoljára, mielőtt a tömeg leszállna, megnézhessék egymást. A fiú talált is réseket, és egy-egy pillanatra látta megvillanni a lány kezét, vagy combját, de mindez semmi, semmi ahhoz képest amit a szemében látott.

„Lehet tér”

Ennyi. Elválnak útjaik. A fiú itt leszáll és valószínűleg soha többé nem látja a lányt, akit egy pillantás alatt megismert, megkedvelt, majd belészeretett.

Kedvetlenül ment ki az aluljáróból, majd felszállt a villamosra és ismerősöket keresett. Senki nem volt, akivel beszélgethetett volna. Tehát leült a villamoson, nézett maga elé, agyában felidézte a lány képét és gyönyörködött benne. De az agya ismét önműködő lett, kitaszította az agyából a képet és arra kényszerítette, hogy kifelé koncentráljon.

A lány felszállt a villamosra, arcán a csalódottság örök grimaszával. Leült, lehajtott fejjel és befelé tekintett, a fiú képét keresve az agyában. Majd akaratán kívül, pusztán valami külső befolyás hatására, ki tudja miért, de felpillantott. Majd felragyogott csalódott arca és alig tudta visszatartani a mosolyát.

A fiú odalépett hozzá.