Egyiküknek sem volt sok holmija, ezért már hetekkel ezelőtt eladták a lovat. Gyalogosan ugyan lassabban haladtak, mégis úgy érezték, hogy már napokkal az ünnepség előtt meg fognak érkezni. Nem is igazán nagy baj, legalább így megismerkednek a helyiekkel. A város, ahová tartottak, nem volt kicsi, sőt, a környező településekhez képes kész Mardon volt. Négyezer fős lakosságával kiemelkedő volt a nyugati tartományban. A legközelebbi ezer fő feletti város több, mint százötven kilométerre volt. Persze, nem ezért volt nevezetes.

A város, Livenos tartott egy ünnepséget a tél beállta előtt, ami egyedülálló volt a világon. Hálaadásnak hívták, bár ez a kifejezés elég abszurd a halottak előtti tisztelgésre. Állítólag ilyenkor nem csak a város, hanem az egész környék felbolydult. Maszkokat, jelmezeket húztak fel, egymást rémisztgették, miközben zenével, tánccal, lakomákkal ünnepelték az élet körforgását. A gyerekek házról házra járva énekeltek és táncoltak a háziaknak, akik ezt cukorkákkal, kis ajándékokkal jutalmazták. Aki viszont nem adott nekik semmit, azzal csúf tréfát űztek. Voltak olyan lakók is, akik direkt a tréfára voltak kíváncsiak, ezért nem adtak a gyerekeknek semmit. Ők még az este folyamán halálra rémültek.

Idén lesz a hetedik ilyen ünnepség a városban.

A két vándor négy éve hagyta el Mardont, az ország fővárosát. Mindketten fiatalok voltak, mégis a kor és a tapasztalat sugárzott a szemeikből. Egyikük régen katona volt. Az országért harcolt egy öt éves háborúban. A harcok után hősnek kiáltották ki, bár neki meggyőződése volt, hogy nem hősies dolog százával gyilkolni az embereket. A háború után még egy évig szolgált, aztán otthagyta a hadsereget. Kitüntetéseit – legalább negyvenet – vissza akarta adni a királynak, de az ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg őket. Emlékbe. A katona megígérte. Három nap múlva eladta őket a piacon.

A másik vándor még fiatalabb volt. Kapott kiképzést ugyan, de nem volt katona, inkább fegyverhordozó. Útitársának apródja volt annak katonaévei alatt. A háború alatt szoros barátság alakult ki közöttük.

Megálltak, tábort vertek. Az apród – illetve már csak útitárs – fát gyűjtött a tűzhöz, a katona – inkább vándor – pedig előkészítette szegényes vacsorájukat. Tüzet raktak, üldögéltek, pipáztak. Mikor a tűz forrón izzó parázzsá vált, kevés szarvashúst sütöttek fölötte.

-          Láttál a közelben állatokat? – kérdezte az apród a húsra mutatva. Kevés élelmük volt már.

-          Ez az erdő egész biztosan hemzseg tőlük. – mutatott a közeli erdőre a veterán. Ifjú társa bólintott.

-          Holnap vadásznunk kéne.

-          Csak neked, Ill. Csak neked.

-          Fene beléd, Mal. Miért hárítod mindig rám? – kérdezte Illdion, az apród.

-          Egyszerűen csak azért, mert már suhanckorodban is halálosabban bántál az íjjal, mint ahogyan én valaha fogok.

Illdion vállat vont. Szeretett íjászkodni, de sosem tartotta magát jó lövőnek. Inkább témát váltott.

-          Mikor fogunk odaérni?

-          Hát… ha jól számoltam, úgy négy nappal az ünnepség kezdete előtt. Legalább berendezkedünk.

-          Jó. Vannak lányok? – kérdezte Ill. Malgron felnevetett.

-          Azok mindenhol vannak. Ráadásul mindenhol vannak kapós lányok is.

-          Helyes. Nem akarok panaszkodni a remeteség ellen, de már nagyon fickós vagyok és kedvem lenne mókázni.

-          Megértem, barátom. Nekem is lenne kedvem.

Beszélgettek még pár percet, elköltötték vacsorájukat, aztán aludni tértek. Nem őrködtek éjszaka. Nem volt semmi, amit ellophattak volna tőlük.

 

Idén Szonja kapta az ünnep előkészületeiben a beszerző szerepét. Mindig mások szervezték meg a fesztivált, rendszerint a helyi iskola idősebb diákcsoportja kapta ezt a kiváltságot. Bár Szonja még tanult az iskolában, a fiatalabbakat már tanította is, és miután kijárja az iskolát, szeretne tényleges tanítónő lenni. Volt érzéke a gyerekekhez.

Most is egy csapat gyereknek mutatta meg, hogy hogyan kell lampionokat készíteni. Úgy tervezte, hogy a következő két hétben több száz lampiont fognak elkészíteni a csemetékkel, és azokat egyszerre fogják felengedni a levegőbe. Ezt el is újságolta pár embernek, nagy izgalommal persze, mert nem tudhatta, hogy mennyi lampion fog elkészülni, és hogy abból mennyi lesz képes felszállni.

A munkát egy öregember figyelte, aki a város lakói szerint emberemlékezet óta ugyanazon a kövön ül, és figyel. Mindig tudta, hogy mi történik. Tudta, hogy kinek milyen baja van, és tudott tanácsot adni. Szokás szerint most is pipázott, miközben Szonjához szólt.

- Nem jó ez így. – mondta az öreg.

- Miért nem jó? – Kérdezett vissza a lány. – Nem fognak felrepülni?

- Nem az a baj.

- Hát mi a baj?

- A gonoszt hozod el a lámpásaiddal.

Szonja értetlenül nézett az öregemberre. Tudta róla, hogy rettentő tudású és bölcs az öreg, de akkor is öreg már. Képzelődhet.

-          Miféle gonoszt hoznék el pár ártatlan lampionnal? – kérdezte az öreget. A vén csak a fejét csóválta.

-          A prófécia. Megjövendölte, hogy eljön ez a nap. Lámpásokkal fog kezdődni. Aztán a Vándor. A Rémület. Végül pedig a Kulcs.

Szonja ugyanolyan értetlenül nézett az öregre. Miféle prófécia? Tizennyolc éves és még sosem hallott semmilyen próféciáról a városban. Nem is hitt az ilyesmiben. Azért közelebb ment az öreghez.

-          Miről szól a jövendölés? – kérdezte.

-          A gonosz eljöveteléről. Az emberek megromlásáról. A hét tenger bemocskolódásáról. – válaszolt az öreg, majd behunyta a szemét, hogy jobban emlékezzen.

-          „Megnyílik akkor a föld és minden kísértetek, holtak és szellemek jönnek, hogy az emberek lelkét elvigyék, a tengerek szép vizét befeketítsék.” – idézte az öreg a próféciát.

-          Maga hisz ebben? – kérdezte Szonja.

-          Sokat láttam én már. Hinnem kell.

-          Eléggé sületlenségnek hangzik.

-          Remélem is, hogy az. Különben irgalomért esedezhetünk majd.

Szonja kezével hátrasimította a haját és homlokát összeráncolva gondolkodott a hallottakon.

-          Mi a szerepe a lámpásaimnak ebben? – kérdezte végül.

-          Talán semmi. Talán csak jel, hogy eljön a gonosz. – válaszolt az öreg.

-          Hát a vándor?

-          Az írás szerint jön egy vándor, aki érdemes lesz, hogy a kardot megtalálja és azzal szembe tud majd szállni a gonosszal. Megkeresi az őrzőt, aki a hét kulcsra felügyel. Elveszi tőle és a hét kulccsal a hét tenger vizét újra tisztára mossa.

-          Hét tenger? – kérdezte Szonja. Az ismert világban eddig három tengert fedeztek fel, bár egész biztosan van egy negyedik is. De hét?

-          Hét – bólintott az öreg, és újabb pipára gyújtott. Szonja ekkor úgy döntött, hogy tényleg sületlenség az egész, és visszatért a lampionok készítéséhez.

 

Malgron és Illdion négy nappal az ünnepség előtt érkeztek Livenosba. Mosolyogva fogadták őket és meglepően hamar szállást is adtak nekik. Egy csapat iskolás vezette el őket egy nagy épülethez, ami nyilván iskola volt, ott kaptak bent két priccset. Út közben elmondták nekik, hol kaphat ételt és italt a fáradt utazó. A város számos fogadói mind fel voltak készülve az ünnepi vendégsereg fogadására.

Elfoglalták a szállásukat, ettek, ittak, majd elindultak felfedezni a várost. Illdion észrevett egy tehenekkel foglalkozó, kacérnak tűnő lányt és kapva az alkalmon odament hozzá. Malgron tovább kószált. A város egy nagyobb terén egy öregembert látott, aki egy hatalmas kövön ült és pipázott. Ahogy ránézett, felrémlett benne, hogy a kő az öregebb, vagy az ember. Odament hozzá.

-          Jó napot! – köszöntötte az öreget. Az végignézett rajta, majd felhős tekintettel bólintott.

-          Jó napot. – válaszolt az öreg, majd kimondta, ami elsőnek eszébe jutott. – Maga a vándor. Ugye, katona volt?

Mal egy pillanatra megdöbbent. Az öreg egy pillantásból tudta, hogy ő kicsoda.

-          Igen, az voltam. – felelte végül. – Miért kérdezi?

-          Az a lány nem hitte el. – mutatott az öreg egy fiatal, szőke lányra, aki épp gyerekeknek mutatott valamit.

-          Mit nem hitt el? – kérdezte Mal.

-          Hát a próféciát. Az megmondta már, hogy eljössz.

-          Ugyan, én csak az ünnep miatt jöttem.

-          Hah! A lány sem hiszi, hogy a lámpásai hozzák majd el a gonoszt.

Malgron egyre inkább összezavarodott az öreg szavaitól.

-          Miféle gonoszt? Kérem, mondja el ezt érthetően.

-          Khmm jól van. A városban van egy írás, ami megjövendöli, hogy amikor az eget ezer lámpás díszíti majd és egy vándor a városba ér, megnyílik akkor a föld és minden kísértetek, holtak és szellemek jönnek, hogy az emberek lelkét elvigyék, a tengerek szép vizét befeketítsék

-          Ijesztően hangzik. Én lennék a vándor, aki…?

-          Aki elűzi a gonoszt. Igen.

-          Kizárt. – hárított Malgron. – évekig harcoltam a királyért, semmi kedvem újra kardot ragadni.

-          Ez nem a te döntésed, fiam. – válaszolt az öreg.

-          Csodálatos. – mondta Mal, és épp válaszolni akart, mikor egy csengő hang beléfojtotta a szót.

-          Jöjjön ide, kérem! – szólt a csengő hang. Mal a hang irányába nézett és a szőke lány, aki a gyerekekkel foglalkozott, kezével hívta őt. Odament.

-          Segíthetek, hölgyem? – kérdezte a szőke lányt.

-          Nem, dehogy, én akartam segíteni magán. Az öreg már összebeszélt mindenfélét. Hallottam, hogy magának is a próféciát magyarázta.

-          Igen, így volt. Azt mondta, hogy én valami vándor vagyok.

-          Ó, akkor maga is el fogja hozni a gonoszt? – kérdezte a lány, szemernyi iróniával a hangjában.

-          Nem, én éppen hogy el fogom űzni.

-          Szerencsés ember. – mondta a lány ismét ironikusan. Egy másodpercig egyikük sem szólalt meg.

-          Engedje meg – mondta Mal végül – hogy bemutatkozzam. Malgron Stiersson vagyok, Mildron és Julia fia.

-          Szonja vagyok. – válaszolt a lány.

-          Csak így? – kérdezte Mal.

-          Miért, nem egyszerűbb? Magát pedig szólítsam Malgron Stiersson, Mildron és Julia fiának? Vagy van egyszerűbb neve is?

-          Ööö… Mal. Szólítson Malnak.

-          Köszönöm, Mal. Ugye, mennyivel jobb így?

-          Valóban. – mosolygott rá Mal. – sokkal jobb. Mi ez a prófécia dolog?

-          Az öreg kitalációja. Az a bácsi ott ül a kövén, mióta világra jöttem, de biztos, hogy még azelőtt is ott ült, hogy anyám a világra jött volna. Nem tudom, honnan szedte ezt a sületlenséget.

-          Talán képzelődik.

A lány bólintott, majd egy kislánynak segített, hogy annak a lampionja tökéletes legyen.

- Köszönöm, hogy kiszabadított. – mondta Mal.

- Ó, igazán semmiség. – válaszolta a lány. – Legközelebb jobban vigyázzon.

- Megfogadom a tanácsát. Szép napot, hölgyem. – köszönt el a vándor, és elsétált.

Egy fogadóba tért be, ahol bőséges ételt kapott és jó bort. Miután megette, visszaindult a szállásukként szolgáló épülethez, de a szobájuk előtt megtorpant. Belülről félreérthetetlen hangok szűrődtek ki. Malgron egy félmosollyal az arcán bólintott. Bizonyára a tehenészlány lehet bent Illdion társaságaként. Mal visszament a városba, hogy további embereket ismerhessen meg.

 

Már besötétedett, mikor Mal és Illdion induláshoz készülődtek a szállásukról a város forgatagába. Kopogtattak. Mal nyitott ajtót.

-          Csokit, vagy csalunk! – szólalt meg egyszerre a kis csapat gyerek. Mal a fejéhez csapott.

-          Ó! Bocsi gyerekek, de nincs semmilyen édességem.

-          Nem muszáj édességnek lennie. – mondta az egyik gyermek.

-          Hát akkor… de tudjátok, mit? Csaljatok! Szeretném látni, mit találtok ki.

A gyerekek kacagva kiszaladtak. Mal visszasétált a szobába, és szólt Illdionnak, hogy maradnak még egy kicsit, míg a gyerekek tréfát nem űznek velük. Beszélgetni kezdtek, majd Malnak feltűnt, hogymár régóta nem történt semmilyen rémisztés, tréfa, vagy hasonló. Odament az ablkahoz, félrehúzta a függönyt, majd nagyot kiáltva hanyatt esett. Az ablakon benéző rémséges arc földöntúli sikoltása átcsapott gyerekek felhőtlen kacagásába. Mal kis híján szívrohamot kapott.

-          Teremtő egek! – mondta halálra vált arccal, mire Illdion odament az ablakhoz és kinézett.

-          Mal, ez csak egy papírfigura! – mondta veterán barátjának és nevetett. Mal még egy kicsit sápadt volt, majd ő is nevetett. Odament az ajtóhoz, és beengedte a kacarászó gyerekeket.

-          Jó kis tréfa volt, nem mondom. Kértek teát?

-          Nem, köszönjük. – válaszolt egy idősebb fiú. – Nemsokára kezdődik az ünnepség. Mi engedjük fel a lampionokat. Nem tartanak velünk az urak?

Mal és Ill összenéztek, majd bólintottak.

-          Miért is ne? – mondta Ill. – Egy perc és összeszedjük magunkat.

Percekkel később már útnak is indultak és hamarosan megérkeztek a város főterére, ahol akkor már gigászi tömeg várta a három napos ünnep megnyitását. A gyerekek, akik a két vándort kísérték, a nagy templom felé vették az irányt.

A város polgármestere és a szervezőség vezető tagjai felálltak a kis színpadra. Bár a szavaik elvesztek a hatalmas térben és tömeg sustorgása miatt, azért mindenki érezte, mennyire ünnepi ez a pillanat. A polgármester rövid beszéddel megnyitotta az ünnepet, köszönetet mondott a szervezőknek, majd meggyújtotta az élet körforgását jelképező fáklyát. Ez volt a pillanat, amikor Szonja és a gyereksereg útjára engedték a négyszáz elkészült lámpást. Az emberek – leginkább Szonja – megdöbbenésére mindegyik fel is emelkedett. A kövön ülő, pipázó öreg csóválta a fejét.

A fények a templom előtt emelkedtek, szép méltóságteljesen. A szél teljesen elült, aminek hála a lámpások egyenesen emelkedtek. A legmagasabb lévő már elérte a templom tornyát, mikor egy morgás rázta meg a teret. A föld megremegett. Az emberek ijedten néztek egymásra, valaki felsikoltott. A föld remegése rengéssé erősödött, a tömeg pánikba esett és egymást letaposva indultak el száz különböző irányba. A rengés egyre pusztítóbbá vált. A templom megremegett, a torony kettérepedt, majd összeomlott.

Az igazi szörnyűség csak ez után kezdődött.

A földrengés egyik pillanatról a másikra elmúlt. Az ember egy része sírt, vagy sikoltozott a fájdalomtól. A többiek döbbent csendben álltak és értetlenül nézték a templom romjait. A templom romjai közül ekkor előmásztak… valamik. Aprók voltak és fürgék, nagy fülük és szemük folyamatosan járt és  röhögő-üvöltő-síró hangokat adtak ki. Méregzöld testük azonnal rászabadult a tömegre. Téptek, haraptak, karmoltak mindenkit, aki csak a közelükbe ért.

Azok, akik először ocsúdtak fel döbbent rémületükből, azok szembeszálltak velük. Egy férfi doronggal ütötte a gonosz zöld valamit, ami rátámadt egy közel lévő asszonnyra. Igen hamar heves közelharc alakult ki a koboldszerű lények és az emberek között.

Mal szintén dorongot ragadott, Ill pedig egy rövid késsel – ami mindig az övén lógott – indult a lények ellen. A harcban sokan megsérültek, de valójában ezek a koboldok gyengék voltak és sérülékenyek, ezért az emberek hamar felülkerekedtek. Csakhogy további lények jöttek elő a romok közül, fekete árnyak, amik szinte anyagtalanul repültek az emberek között, és akihez hozzáértek, mind eszét vesztette. Jöttek nagy testű, bikafejű lények, amiket régi könyvekben lehet látni, és akkora erejük volt, hogy egy embert könnyedén a magasba repítettek.

Ezek ellen már senki sem vette fel a harcot. Az emberek fejvesztve menekülni kezdtek.

Mal látta, ahogy az egyik sötét árny egy nő és annak gyermek fölé magasodik. Közéjük ugrott és ráordított az árnyra, de úgy, ahogy a csatatéren ordított harc közben. Dorongját a feje fölé emelte, akár egy kardot és le akart sújtani az árnyra, de mikor elindította a mozdulatot, már tudta, hogy felesleges, hiszen az árnynak nincs teste, anyagtalan, ezért a dorong átmegy rajta és ő meg fog őrülni.

Ennek ellenére a dorong lesújtott az árnyra, ami összeomlott és egy pillanattal később csak egy kupac rongy maradt Mal lába előtt.

Egy pillanatig minden megállt. Az emberek még sírni is elfelejtettek. Az összes fura lény, aki előjött a templom alól, Malt nézte. Majd a templom felől egy mély, mindent betöltő mordulás hallatszott. A lényeg a hangra visszamenekültek a templom romjai közé.

 

-          Jólvan, öregember, mi az ördög volt ez?

Az öreg remete egy széken ült, előtte Mal és Ill állt és szúrós szemmel nézte. Szonjának épp a sebeit kötötte be egy idősebb ápoló. A kis teremben még jelen volt a város polgármestere, Joseph Gaal, valamint helyettese Kevin, aki a város biztonságáért felelt. Nekik Szonja mondta el, hogy az öreg (mint kiderült, Leonornak hívták) tudott arról, ami most történni fog.

-          Nem tudom. – felelte az öreg.

-          De tudta, hogy valami történni fog. – mondta Mal.

-          Nem tudtam. Én sem hittem benne igazán. Valójában csak hecceltem a lányt – Szonjára mutatott – de mikor maga jött, már kicsit meg is ijedtem. Aztán már túl késő volt szólni. Valószínűleg úgysem tehettünk volna ellene semmit.

-          Miről tudott pontosan? – kérdezte Kevin.

-          Valami prófécia, ami megjövendölte ezt a napot. – mondta Mal.

-          „Megnyílik akkor a föld és minden kísértetek, holtak és szellemek jönnek, hogy az emberek lelkét elvigyék, a tengerek szép vizét befeketítsék.” – idézte az öreg (Leonor).

-          Ezt ismerem. – szólt Joseph. – A hét kulcs őréről beszélsz?

-          Igen, arról. – válaszolt Leonor.

-          Olvastam róla. Kevin, menj a könyvtárba és…őőő… azt hiszem, a 678-as tekercs. Meg hozz egy térképet is.

-          A tekercs nem fog kelleni. – szólt az öreg. – A fejemben megvan mind.

-          Jó, de ha esetleg mégsem, akkor az én fejemben itt a maradék. Kevin, menj a térképért!

Most már a polgármester volt a figyelem középpontjában. Mindenki várakozón nézett rá.

-          Jólvan. – szólalt meg Joseph végül. – Ha jól emlékszem, a prófécia arról szól, hogy a gonosz a föld alól előtör és rászabadul az emberekre, de nem csak úgy, ahogy a templomnál láttuk, hanem… a hét tengert is bemocskolja.

-          Hét tenger? – kérdezte Mal. – Én úgy tudtam, hogy csak három van.

-          Tudja, ez részben szó szerinti csak. Ha Kevin visszajön a térképpel, megmutatom. Egyébként a hét tenger, ha jól tudom, hét emberi tulajdonságot jelöl. Ezeket rontja meg a gonosz.

-          Tulajdonságok? Például?

-          A szeretet gyűlöletté válik, a bátorság félelemmé, az értelem tudatlansággá. Az erényekből bűn válik majd.

-          Remek, és mit tehetünk ellene?

-          Hogy Te mit teszel ellene, fiam? – kérdezett rá Leonor.

-          Én nem teszek semmit, öreg. – válaszolt Mal.

-          Márpedig úgy néz ki, hogy kell. Hogy neked kell tenned valamit. – mondta Joseph.

-          Mégis miért?

-          Hát nagyon úgy fest a helyzet, hogy a prófécia igaz volt. Márpedig odakint démonokat láttunk sétálgatni. Te pedig odaálltál az egyik elé, szétzúztad egy darab fával, erre mind elmenekült. Más pedig azokkal a fekete árnyakkal nem tudott mit kezdeni.

Mal elhallgatott. Tényleg ő lenne a vándor, aki majd megszabadítja az emberiséget attól a gonosz erőtől, ami épp az imént szabadult ki a föld alól? Míg ezen gondolkodott, Kevin visszaért a térképpel. Joseph elvette tőle, majd leterítette az egyetlen nagy asztalra.

-          Íme a környékünk, itt van Livenos – mutatott egy városra a térkép közepén. – Ezek pedig a hét tenger, illetve az a hét tó a város körül, amik régen egy tengerhez tartoztak. – most pedig széles körben hat nagy tavat mutatott.

-          Ez csak hat. Nem hétnek kéne lennie? – kérdezte Mal.

-          De, igen. – válaszolt Joseph. – Látod a tavak nyúlványszerű öbleit? Ha összekötjük őket – grafittal összekötötte a szemben álló tavakat egymással – akkor a metszéspontjuk a város közepén lesz.

-          Akkor a város közepén van a hetedik.

-          Így van. Pontosabban a templom alatt.

-          Jó. Jó! Jólvan, mit kell tennem?

 

Pár napra elég élelem, a ruháik és Illdion íja. Ez minden, amit magukkal vittek. Joseph és Szonja egészen a templom romjaihoz kísérték a két vándort. A romok között – alig lepődtek meg – egy lépcsőt találtak, ami a sötét mélységbe vezetett. Mal itt visszafordult és Szonjára nézett.

-          Josephet értem, hogy miért jött velünk. De téged, Szonja, nem értelek. Miért vagy itt?

Szonja gondolkodott pár pillanatig, majd válaszolt.

-          Úgy érzem, hogy én hoztam el a gonoszt a lámpásokkal. Saját felelősségem. Tudom, hogy nem mehetek veletek, de szeretném, ha tudnátok, hogy legszívesebben én is mennék. Tenni akarok ez ellen.

Mal bólintott, majd összenéztek Illdionnal és elindultak a lépcsőn lefelé.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.