A falióra vészterhes kattogása betöltötte a szobát, ahogy vészharangként betöltötte Jessica fejét is. A TV-ben órák óta nem volt adás. Rádió nem is volt a városban, mivel egy ekkora városkának nincs saját adója, a többi rádióállomástól pedig vagy túl messze van, vagy túl magasan van hozzájuk képest. Gyakorlatilag el van vágva a külvilágtól. Jessica tehát nem nézett TV-t és nem hallgatott rádiót, a könyvekbe beleunt, így maradt a falióra vészterhes kattogásának hallgatása.

Kint petárda durrant. Jessica összerezzent a hangjára, majd idegesen felnevetett. Egy háromszáz fős kis falucskától az ember nem is várná, hogy ilyen bulikat csapjanak. Pedig, amikor ideérkeztek, megmondta a szállásadójuk, hogy itt fantasztikus az éjszakai élet. Nem, nem is: Pazar. Igen, így mondta: „Az éjszakai élet Pazar.”

Tegnap érkeztek Salemville-be, amolyan kirándulásként. Az eredeti terv szerint be akarták járni a Sziklás-hegység nyugati oldalát, és bár többé-kevésbé sikerült is, nem teljesen úgy ment, ahogyan azt elképzelték. Többször kellett megállniuk, mint ahogy az tervezve volt, ezért a kirándulás fele a telefonon való lógással telt. Az előre lefoglalt szállások miatt. Salemville-be három nappal ezelőtt telefonáltak, hogy később érkeznek, és meglepő módon semmilyen felháborodást nem mutatott a szállásadójuk. „Ugyan, kérem, örülünk, ha egyáltalán látogatónk akad. Tudja, nem sokan járnak mifelénk.”

Pete akkor igen kedves embernek nevezte.

Mikor a rázós út végén végül ideérkeztek – az egyetlen nyamvadt bekötőúton – olyan érzés volt Jessica számára, mint egy kísértetváros. Kihalt utcák, sötét ablakok. Már csak a szél sodorta újságpapír kellett volna az összképhez. A kihaltsághoz képest festői látvány volt a város… vagy inkább falu. A Sziklás-hegység egyik völgyében, három oldalról sűrű erdővel határolva, és a falun átvonuló patak pedig jól látható végig a hegyoldalban. Festői, valóban. Élő, igazi, erős kontrasztban a város kopárságával.

Miután megkeresték a címet, bekopogtak, egy halántékánál már őszülő, feltűnően sápadt, mosolygós középkorú férfi nyitott ajtót.

-         Áh! Önök biztosan az albérlőim! Igazam van?

-         Igen. – Válaszolt Pete. – Én Peter Tellington vagyok, Ő itt a feleségem, Jessica.

-         Üdvözlöm önöket! A nevem Stephen Vamlord. Remélem, kellemesen töltik majd ezt a két napot nálam. Kerüljenek beljebb!

-         Hogyhogy ilyen sötét van önnél? – kérdezte a házban Jessica.

-         Tudja, a szaruhártyám rettentően érzékeny, továbbá a bőröm sem bírja a nagy UV sugárzást. Látja, mennyire fehér vagyok?

-         Oh, igen. Nem leukémia, vagy ilyesmi?

-         Nem, dehogy. Egy nagyon ritka betegségben szenvedek, ami a pigmentjeimet érinti. Az igazi neve tizenöt szótag, úgyhogy én csak „fehérbőrűségnek” nevezem. Nagyon könnyedén, a legkisebb napfénytől is leégek, sőt, komoly égési sebeket is szerezhetek. A legnagyobb melegben is hosszú kabátban, sállal és napszemüveggel megyek az utcára.

-         Jesszusom – szörnyülködött Pete – Szörnyű lehet így élni.

-         Már megszoktam. – legyintett Vamlord. – Különben is elég fázós vagyok.

Egy pillanatnyi csend ült a szobára. Az ifjú házaspár a kanapén ült, Pete a felesége combján nyugtatta a kezét. A csöndet Jessica törte meg.

-         Mitől ilyen kihalt a város? – kérdezte.

-         A legtöbben nem a városban dolgoznak, akik pedig mégis, azok éjszaka. – válaszolt Vamlord. – Én is éjszaka dolgozok.

-         Éjszaka?

-         Igen. Tudja, valóban kihaltak az utcáink napközben, de higgye el, az éjszakai élet Pazar. Kifejezetten Pazar.

Kint újabb petárda durrant, Jessica újra összerezzent. Pazar. Az éjszakai élet Pazar. Már akkor sem tetszett, ahogy ez a Vamlord ezt a szót kimondta, most pedig babonás félelemmel töltötte el, ahogy hallotta a Pazar éjszakai életet megvalósulni odakint.

Valami nekiütődött az ablaknak, Jessica halkan felsikoltott. Meredt szemekkel bámulta az ablakot, majd, miután megbizonyosodott róla, hogy nem tört be és nem jött be rajta semmilyen Pazar dolog, lassan megnyugtatta magát.

Ugyan, mit idegeskedsz? Csak buliznak. A férjed is odakint bulizik, te pedig, ahelyett, hogy te is kint buliznál és jól éreznéd magad, itt bent süppedsz a kanapén és rettegsz. Mitől félsz, Jess?

Tényleg, mitől fél?

Aggódom érte, rendben? Ennyi az egész. Aggódom a férjemért, mert idegen helyen, idegen emberekkel bulizik.

Kit etetsz, szivi? Te rettegsz.

Nem igaz. Csak aggódom. Najó, félek egy kicsit. Sosem szerettem a petárdákat.

Nem a petárdák, azokkal semmi bajod. A temető idegesít, ugye?

-         Elég baljóslatú üdvözlőtábla, nem? – mutatott ki Pete az ablakon. Jessica oldalra pillantott, és egy temető kovácsoltvas kapuját látta meg. A kapu félig nyitva állt.

-         De igen, eléggé az. Nem túl jó reklám a városnak, ha az utazó először a temetőjét látja meg. Főleg, amilyen állapotban van.

A temető legnagyobb része egy kis dombon volt, így jól rá lehetett látni a sírokra. Sok sír fel volt forgatva, néhány ki volt már ásva, csak nem feküdt benne senkit.

- Pete, mit gondolsz, azokat a sírokat miért ásták ki?

- Nem tudom. Talán exhumálták a holttesteket orvosi vizsgálat miatt, vagy bűnügy miatt, vagy tudjaisten.

- Ennyit? Ugyan, ennyit nem exhumálhattak.

- Jólvan, na, nem értek hozzá. Biztos megvolt az oka.

Csak nem hiszed, hogy halottaktól félek?

Ugyan, kit akarsz becsapni? Utálod a zombis sztorikat, meg a vámpíros horrorfilmeket. Kislány korod óta rettegsz tőlük.

Kislányként rettegtem, most nevetek rajtuk. Sem zombik, sem vámpírok nem léteznek.

Biztos? Biztos vagy benne?

A következő petárda már vészesen közel, az ablak alatt durrant, Jessica látta is a villanását, sőt, a pillanatnyi fényben még a kint táncoló, őrjöngő embertömeget is látta. Épp látni lehetett egy pár tinit a petárdákkal, egy éneklő társaságot pár üveggel a kezükben és egy párocskát különválva, ahogy a lány épp a fiú mellére hajtja a fejét.

Biztos, hogy a mellére hajtotta?

Jajj, haggyál már! Akkor megcsókolta a száját, vagy a nyakát, bánomisén.

A falióra vészterhes kattogása közepette elérte a hajnali három órát. A kinti Pazar élet csendesülni látszik. Jessica le sem hunyta a szemét egész éjjel. Férje este tízkor ment el. „Megnézem, milyen az a Pazar élet odakint, nem jössz?”

„Áá, nem, kösz, én kihagyom. Alszom inkább, mert úgy érzem, holnap én fogok vezetni.”

Milyen jót nevettek akkor. Pár perccel később már kezdődtek a baljós előérzetek. Az a fránya női megérzés… Igazán cserbenhagyhatná néha. Reméljük, ezúttal (is) téved.

Fél négykor kopogtattak az ajtón.

-         Ki az? – szólt ki Jessica halálra vált arccal.

-         Én vagyok, szívem! Engedj be, kérlek!

-         Jajj, Pete! – sóhajtott fel, majd szinte pánikszerűen nyitotta ki az ajtót, majd a férje nyakába vetette magát. – Úgy aggódtam érted!

-         Ugyan, miért? Nem történt semmi. Még csak nem is ittam sokat.

-         Nem, persze, csak… Tudod, olyan rossz előérzetem volt.

-         Jajj, édesem. – mondta Pete, majd megcsókolta a feleségét, aki megkönnyebbülten ölelte át. Pete újra megcsókolta, majd lágyan az ágy felé terelte. Jessica már érezte a jól ismert forróságot a belsejében, és engedelmesen feküdt hanyatt. Pete ráfeküdt, először megcsókolta az arcát, majd a nyakát is. Jessica oldalra hajtotta a fejét, feltárva nyakának teljes hajlatát. Észre sem vette, ahogy Pete tűhegyes szemfogai az ütőerébe marnak és hangos nyelésekkel szívja magába a feleségéből kiáramló nedűt. Az egészet gyönyörként élte meg.

-         Istenem, Pete! PETE! – kiáltotta Jessica.

Aztán szeretkeztek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.