Szól a zongora, gyönyörű annak hangja
A zenész könnyei száradnak épp rajta
Keserű énekét bezárják a falak
Egyes-Egyedül van az, aki azt hallja

Szól a zongora, fájdalmas szép a hangja
A zenész sírva játssza a dalát rajta
Barna hajról dalol, és nevető arcról
Egy lányról, ki elment olyan nagyon távol

Szól a zongora, üresen cseng a hangja
Egyedül van a zenész, négykezest játszna
Nem bírja egyedül, társ kéne melléje
Az a barna lány, gyönyörűszép kezével

Csendes a zongora, elhalkult hangja
Csendesen sír, aki játszana még rajta
Megfogadta magában: nem játszik többé
Kezével érzi, milyen nehéz a kötél

Néma a zongora, nincs neki már hangja
És senki nincs már, ki lelkét befogadja
És a plafonról lógó két láb sem hallja
Hogy mennyire, ó jaj, de mennyire néma